Hogyan lehet teljesen félreértelmezni egy képregényt – DMZ képregényajánló és sorozatkritika

Brian Wood és Riccardo Burchielli 2005 és 2012 között futó képregényében (Vertigo Comics) a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat következményei egy második amerikai polgárháború kirobbanásához vezettek. Az afganisztáni és iraki offenzívák miatt megnövekedett hadi kiadások, kormányzati túlkapások (Patriot Act), természeti csapások és gazdasági válságok együttesen egy decentralizált szeparatista mozgalom, az FSA (Free States of America) felemelkedéséhez vezettek, amely pár év leforgása alatt számos régió felett átvette a katonai irányítást, míg a nagyvárosokban elhúzódó gerillaharcok alakultak ki az FSA és a “régi” Egyesült Államok haderői között. A polgárháború legsúlyosabb harctere a New York-i Manhattan szigete. A sziget egyedi földrajzi adottságai, és a polgári lakosság sikertelen evakuációja miatt (a másfél-milliós lakosság majdnem egyharmada, négyszázezer fő nem tudta vagy akarta elhagyni Manhattant) egyik fél sem tudta elfoglalni magának területet, így az lényegében senkiföldjévé, azaz demilitarizált zónává vált. A harcok azonban nem csitultak. Sőt. Ahogy az alábbi oldalon szereplő falfirka fogalmaz:

Minden nap 9/11!

A DMZ úgy foglalható össze a legegyszerűbben, mint A sólyom végveszélyben találkozása a Black Flag punkzenekar által képviselt rendszerkritikus szemlélettel; a 9/11-gyel megváltozott világra reflektáló politikai science fiction.

A képregény cselekménye során a tágabb konfliktus előzményei és részletei apránként, utalások révén tárulnak fel. A történet ugyanis nem az egyes felek döntéshozóinak és katonáinak, hanem egy újságíró-gyakornok, Matty Roth perspektívájából tárulnak fel. Matty négyéves hírzárlatot követően csatlakozik egy Manhattanbe tartó tudósítóhoz, ám annak halálát követően a szigeten ragad. Matty abban az egyedi helyzetben találja magát, hogy minimális élet- és szakmai tapasztalattal válik a Manhattanben rekedt túlélők hangjává a külvilág felé.

Matty kezdetben kizárólag az őt megmentő helyi felcser, Zee segítségére számíthat. Zee a háború kitörésekor orvostanhallgató volt, aki látva az evakuáció kudarcát úgy döntött, hogy Manhattanben marad és gondoskodik az ott ragadt sebesültekről. Zee megtanítja Matty-nek a DMZ íratlan szabályait, amely a túlélésért különböző módokon küzdő közösségek olvasztótégelyévé vált a háború évei alatt: egyes háztömbök barbár törzsek, mások katonai szervezetek módjára élik mindennapjaikat, ám akadnak példák a helyzethez képest idilli mikro-utópiákra is.

Túlzás lenne Matty-re tiszta lappal induló, elfogulatlan és passzív elbeszélőként tekinteni, a DMZ mégiscsak zseniális abból a szempontból, hogy vérbeli fejlődéstörténet. Matty múltja, aktuális jelleme és annak változásai a tudósított sztorik és később a zóna sorsát meghatározó döntésekbe történő aktív részvétele, és nem unalmas expozíciót szolgáló narrációk és párbeszédek révén tárulnak fel. A cselekmény kezdetén Matty lényegében egy jelentéktelen földönfutó, aki tényleg csak a szerencséjének és Zee jóindulatának köszönheti, hogy egyáltalán túléli a DMZ-ben töltött első napjait, aki hosszú évek megfeszített munkájával a zóna egyik legismertebb, és tettei fényében legambivalensebb közszereplőjévé válik. Maguk az epizodikus jellegű történetek is személyiségek oldaláról világítanak rá különböző élethelyzetekre, társadalmi problémákra és háborús atrocitásokra, semmint mindentudó és ezáltal általánosító narratíva által. A legjobb példa erre a háromrészes No Future, ami egy családját elvesztett rendőr traumájáról és radikalizációjáról szól (DMZ Vol. 8: Hearts and Minds).

Nos, az HBO ezt a 72 képregényszámból álló, nagyjából hat év történéseit felölelő eposzt próbálta belesűríteni négy darab egyórás epizódba.

Mondanom sem kell, hogy ez sikertelennek bizonyult. Nem lett volna ördögtől való vállalkozás a DMZ lényegét mintegy pilot-jelleggel egy rövid első évadba desztilláló minisorozatnak, ami siker esetén jó alapja lehet későbbi folytatásoknak. A HBO MAX-on március 17-étől elérhető (itthon március 28-tól) minisorozat készítői ehelyett úgy döntöttek, hogy nagyjából a képregénnyel megegyező fő konfliktusra, a DMZ-ben zajló választásokra koncentrálnak, megfosztva azt minden előzménytől, következménytől és ezáltal önmagán túlmutató jelentéstől is.

A minisorozat központi karaktere Alma “Zee” Ortega (Rosario Dawson), aki a képregénybeli karakterhez hasonlóan szintén egészségügyi dolgozó, ám itt meg is állnak a hasonlóságok. A sorozatbeli Zee egyedüli motivációja a cselekmény elején a fia (Freddy Miyares) megtalálása, akit nyolc évvel korábban a háború kirobbanásakor vesztett el, majd a fiú “szellemi felszabadítása” az őt orgyilkosként használó apja, a politikusi babérokra törő bandavezér Parco Delgado (Benjamin Bratt) karmai közül. Zee itt teljes kívülállóból pár nap leforgása alatt válik a DMZ lakóinak új reménysugarává, ami már önmagában is nonszensz, ám úgy végképp az, hogy a sorozatban megjelenő Manhattan sokféleképpen, de elszigetelt háborús övezetként semmiképpen sem jellemezhető.

A sorozatban feltáruló helyszínek generikus disztópiák díszleteit idézik, ahol a ‘79-es A Harcosokban látott utcai bandák modern megfelelőit és pár mesterlövészek által terrorizált utcát leszámítva a karakterek mintha egy nyolc éve tartó hosszú hétvégéjüket töltenék relatív békében és nyugalomban.

Megjegyzem, a DMZ-t autonóm területté nyilvánító és annak vezetőjét megválasztó szavazás apropója többek között az is, hogy a zónában rekedt lakosságról az Egyesült Államok kormánya kvázi lemondott és az FSA-től sem remélhetnek támogatást. Míg Parco a képregényben egy a kifejezés eredeti értelmében vett populista vezető, aki valódi megoldásokat ígér igen súlyos problémákra (közmű-, egészségügyi- és élelmiszer-ellátás, valódi béketárgyalások), addig a sorozatbéli megfelelője csupán egy gátlástalan bűnöző, aki mások megfélemlítésével és anyagi javak halmozásával próbálja biztosítani a hatalmát. A sorozatban már kihívója is akad Wilson képében (Hoon Lee), aki Chinatown vezetőjeként némileg szelídebb bandavezérnek tűnik, és Parcóhoz hasonlóan, feltételezem a cselekmény gördülékenységét elősegítendő, ő is jó ismerőse Zee-nek. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindkét jelöltről kiderül, titokban mindketten a polgárháborús felek érdekeit képviselik, de hogy ki kiét az igazából teljesen lényegtelen.

Sem az FSA, sem pedig az USA nem kap érdemi karakterizációt a sorozatban, ami teljesen érdektelenné teszi a konfliktus ezen aspektusát.

A sorozat fókuszában ehelyett Zee személyes konfliktusai, a köré felépített melodráma, valamint az áll, ahogyan Zee egyedül orvosolja a DMZ lakóinak minden “problémáját”, amit nyolc év alatt ők maguk képtelenek voltak maguktól megoldani. Rosario Dawson a cselekmény kvázi negyedét tölti azzal, hogy más karakterek nevét ordibálja a nyílt utcán (háborús övezetben) és ajtókon dörömböl, a maradék részben morális kérdésekről vitatkozik és kioktat másokat ezekről, illetve a fiát győzködi arról, hogy hagyja el végre a zónát. Nehéz az átalakításokról érdemben ítéletet mondani, ugyanis már a színészek által felmondott párbeszédeknél bukik annak lehetősége, hogy az általuk nyújtott játék pozitív hatást keltsen a nézőben.

A sorozat már önmagában is igencsak fárasztó élmény lenne, de az adaptált mű fényében egyenesen botrányos feldolgozás.

A sorozat megítélésében nem segít, hogy míg a képregény készítése során Brian Wood és Riccardo Burchielli rengeteg kutatómunkát végeztek, hogy hitelesen ábrázolják a XXI. századi aszimmetrikus hadviselés sajátosságait és annak civilekre gyakorolt hatását. Addig a sorozat készítői megrekedtek a pankrációnál és olcsó posztapokaliptikus filmekből és sorozatokból ismert közelharci összecsapások ábrázolásánál.

Őszintén szólva nem tudom megítélni, hogy anyagi korlátok, a háborús téma érzékenységétől való félelem, vagy inkompetencia vezetett a fizikai konfliktusok ócska ábrázolásához, de azt gondolom, hogy ez a színvonal 2022-ben vállalhatatlan, különösen az HBO-tól.

Mindössze két eredeti elemet találtam a sorozatban, amit a készítők a képregényből kölcsönzöttek mellé állítottak. Odi (Jordan Preston Carter), a háborús árva történetszála, illetve a Manhattan víztartalékait ellenőrző, kizárólag nőkből álló csoportosulás, ám mindkettő reprezentációja bámulatosan bugyutára sikeredett és megint csak kizárólag Zee relációjában van bármi érdemi jelentőségük, így teljesen súlytalanok maradnak. A sorozat inspirálatlanságának i-jére a minden eredetiséget nélkülöző filmzene és zeneválasztás teszik fel a pontot – nem gondoltam volna, hogy valaha felháborodok egy Massive Attack szám elhelyezésén, de itt sikerült.

A DMZ képregény egyike a Vertigo imprint klasszikusainak, ami méltó olvasmány az olyan hosszú folytatásos sorozatok mellett, mint a 100 Bullets, a Y: The Last Man, vagy éppen a Transmetropolitan. A belőle készült HBO Max sorozatot azonban senkinek sem tudom ajánlani. Egyedüli kivétel azok lehetnének, akik kimondottan arra kíváncsiak, hogyan lehet teljesen félreértelmezni egy képregényt annak mozgóképi feldolgozása során.