Röhöghetsz A kedvenc hatalommániásain, de te is ebben élsz, csak szép ruha nélkül

A kosztümös filmek egy részének különlegessége, hogy a történelmi kor, a komplex öltözetek és hajak és a gyakran udvari, nemesi közegbe önmaga is csupán egy „kosztüm”. Általános és örök kérdéseket tárgyalnak a régmúlt leple alatt, vagy kortárs társadalomkritikát fogalmaznak meg ál-történelmi kontextusba bújtatva. Az öltözetek lehámozásával pont ugyanolyan embereket találhatunk, mint akik ma élnek, a díszletek lebontásával pedig olyan szituációkat, amelyek függetlenek az idő fonalától. Yorgos Lanthimos modern klasszikussá vált 2018-as filmje, A kedvenc kiválóan szemlélteti ezt, miközben a hatalomról, a vágyról és az arisztokrácia – illetve a gazdagok közösségének – implicit nevetségességéről fogalmaz meg gondolatokat. Az írás spoilereket tartalmaz.

1711-ben járunk, Nagy Britannia pedig háborút vív Franciaországgal. Anna királynő (Olivia Colman) nincs túl jó állapotban, sem fizikailag, sem pszichésen, és pontosan úgy viselkedik, ahogy azt várjuk az elittől: kacsákat versenyeztet, 17 elvetélt vagy elhunyt gyermeke helyett pótlásként tartott nyulaival játszadozik, és összességében tesz a nagyvilág dolgaira. A palota egy zárt ökoszisztéma, ahova a plebsz nyavajái nem törhetnek be, és ahol az idő mintha megállt volna. Anna tanácsadója és bizalmasa – illetve titkolt szeretője – Sarah Churchill (Rachel Weisz) irányítja a politikát, akit a politikai ellenzék gátol a kormányzásában: elvégre ki akarna nagyobb földadót a háború finanszírozásához? Ebben a zűrös időben érkezik meg szolgálóként Sarah távoli rokona, Abigail (Emma Stone), aki szennyezett családi hírnevet hord a hátán, miután apja szerencsejátékban elszórta vagyonát. Abigail, akit napról napra degradálnak, elkezdi kiismerni a belpolitikát – a palotáét persze, nem az országét (az kit érdekel) –, és próbálja úgy pozícionálni magát, hogy egyre nagyobb hatalomra tegyen szert. Ez az igyekezet Sarahnak is feltűnik, aki kezdetben barátságos volt Abigaillel, így a két nő vetélkedni kezd a királynő kegyeiért, mert elvégre csak egyikőjük lehet a kedvenc.

A film legfőképp karakterekre, és nem eseményekre összpontosít, így bőven kapnak teret a mesteri színészek kibontani figuráik jellemeit. A királynő a hatalom megtestesítője, ezt pedig roppant pejoratív módon öntötte formába Deborah Davis és Tony McNamara forgatókönyvíró duója. Anna egy dacos, önző gyerek szintjén mozog, akinek az „akarom!” lehetne a jelmondata. Nem érdeklik a külvilág dolgai, nem akar foglalkozni a politikával, csupán azt akarja, hogy mindenki a kedvében járjon – erre pedig akad bőven talpnyaló. Mindez alatt pedig egy mélyen magányos és önbizalomhiányos lélek rejlik, aki egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy őt vagy hatalmát, vagyonát szeretik igazán, miközben már-már kibírhatatlan fájdalmat érez a lábában kialakult köszvénye miatt, ami kevés nyugalmat ad neki. Ez az önellentmondás pedig – hogy ő visszaél hatalmával, de közben függetlenedne is tőle – egy olyan dichotómiához vezet, ami komplexé és könyörtelenné teszi Annát. A háromszög csúcsa ő, a két végponton pedig Sarah és Abigail más-más értékrendeket képviselnek, ki-ki a maga jelmezébe csavarva tényleges ethoszát.

Lanthimos rendezéséhez elengedhetetlen Robbie Ryan operatőri munkája és Yorgos Mavropsaridis vágása. A film nyelvezetének nagyon fontos eleme, hogy a kamera általában a szemmagasság alatt helyezkedik el valamennyire, ezzel is szemléltetve, hogy mi nem csak nézők, hanem már-már résztvevők vagyunk a kibontakozó drámában: alulról szemlélve a hatalmi játszmákat. Operatőri szempontból talán az egyik legkifejezőbb mozzanat, amikor a kacsaversenyeztetéskor a hápogók szintjén vizslatjuk a történéseket: elvégre ennyit ér az arisztokrácia szemében minden, ami nem a saját, személyes dolgaikat érinti.

Hasonlóan erősek a halszemoptikával forgatott enteriőrfotók, melyek még jobban hangsúlyozzák, hogy ez egy teljesen izolált világ, amelynek a résztvevői a habzsolásban kiszolgáló cselédeken túl nemigen foglalkoznak a világ dolgaival. Anglia és a háború komolyabban senkit sem foglalkoztat, ami sajnos elég erős kritikája a kortárs elit, a milliárdos lét és a vezető mogulok szemléletének. A vágás pedig ugyanezt hivatott erősíteni amellett, hogy megcsavarja percepciónkat arról, pontosan mi is zajlik Sarah és Abigail között, illetve miként pozícionáljuk magunkat az ő dinamikájukban. Elvégre már-már aktív szemlélőkként nem csak az a kérdés, hogy Anna számára ki a kedvenc, hanem az is, hogy számunkra ki.

A törvénetvezetés miatt kezdetben a néző Abigailnek szurkol. A szimpátiaébresztésben fontos szerepet játszik, hogy állandó megaláztatásoknak van kitéve cselédként, és Sarah is lekezelően beszél vele. Sarah határozottan ellenszenvesként indul, aki manipulálja saját érdekei mentén a királynét amellett, hogy visszaél pozíciójával. Abigail idővel beveti ismereteit, báját és eszét, hogy egyre előkelőbb pozíciót szerezzen, és odaédesgesse magát Annához: ebben nagy szerepet játszik, hogy olyan gyógynövényeket talál, amik enyhítik a köszvényből okozta fájdalmait. Emellett kideríti, hogy Sarah és Anna között szexuális kapcsolat is van, és elkezdi ezt kihasználni: maga is közeledik testileg is a királynőhöz amellett, hogy zsarolja Saraht a viszonnyal, illetve fizikailag is kárt tesz benne. Abigail fokozatosan alakul át számító, manipulatív jellemé – olyanná, akinek elsőként láthattuk Saraht. A film végére az egykori cseléd komoly kapcsolati tőkére és befolyásos pozícióra tesz szert, sikerül kivonnia a képletből Saraht, és átvenni pozícióját Anna bizalmasaként. Utóbbit legfőképp úgy, hogy folyamatosan azt mondja a királynőnek, amit ő hallani akar. A néző szemében árnyaltabbá válik a kép, ahogy Abigail fokozatosan levedli ártatlan öltözetét – a végére nehéz eldönteni, hogy mindig is ilyen volt, vagy csak a körülmények és a hatalom tették ilyenné.

Ezzel szemben Sarah elsőre egyértelműen antipatikusabb, aki az elkényeztetett királynőt kedve szerint manipulálja, lekezelve és a földbe döngölve bárkit, aki szembe mer szegülni akaratával. Sokszor Annával is nyers és szókimondó, már-már degradáló. Idővel azonban nála is összetettebb képet kapunk, és egyértelművé válik, hogy a maga sajátos módján ő tényleg szereti a királynőt, és igyekszik a javára befolyásolni a történéseket. Azért nyers vele, mert őszinteségével szerettette meg magát, ahelyett, hogy hazug kedveskedéssel tette volna ezt. Persze ő is hatalmas előnyre tesz ezáltal szert, de sokkal őszintébb és valósabb érzelmeket táplál Anna iránt, mint Abigail. Sőt, arra is utal a film, hogy kevésbé pozícióját félti, mint azt, hogy milyen lejtőn indul majd el a királynő, a palota és az ország, ha kikerül a képből ő, mint egy határozott kontrolltényező. A drámába csöppenő néző sem biztos már abban, kit milyen szándékok hajtanak, de egy dolog biztos: beszippantja ez a hatalmi-szerelmi háromszög, miközben őt sem érdekli az, mi zajlik a külvilágban. A gyönyörű ruhák, a bámulatos díszlet és a szaftos, erotikus, politikai, egymásba fonódó intrikák akaratlanul vonzóbbá teszik az egész kalamajkát, mint az, hogy Angliára milyen jövő vár. Ahogy napjainkban is elég pár közhely, egy nagy adag bulvár és pár hangos, populista megnyilvánulás, hogy az ember már ne is foglalkozzon a politikával és az őt hosszú évekre, ha nem évtizedekre befolyásoló tényezőkkel.

Érdemes kitekinteni arra is, hogy egy egyébként határozottan patriarchális korszakot szinte kizárólag nők előtérbe helyezésével kelt életre Lanthimos. A trión túl a férfiak csupán eszközök az előrelépéshez, és domináns, határozott és ellentmondást nem tűrő női jellemekkel van dolgunk, akik nem a férfiak tekintetéért és figyelméért vetélkednek, hanem politikai státuszért és vagyonért – meg persze kicsit egymásért. Mindez azért is fontos, mert a történelem során szinte kizárólag férfiak kerültek tényleges hatalmi pozícióba, gyakran azzal érvelve, hogy a nők a politikához aligha értenek. Ezzel szemben a rendező pont, hogy kifordítja önmagából ezt a klisét, és a férfiakat teszi szinte kizárólag lépcsőfokká ahhoz, hogy egyre magasabb pozícióba kerüljenek. A status quo nem semmisült meg, Abigail apja bukásának következményeitől szenved, és a beházasodás is fontos a ranghoz, de sem szexuálisan, sem érzelmileg nem motiválják egyik karaktert sem a férfiak.

Lanthimos filmjei gyakran nyúlnak vissza az ógörög drámákhoz és a mitológiához, így amellett is érvelhetünk, hogy A kedvenc egy duplán kosztümös film: örök állandók bújnak antik archetípusok gúnyáiba, hogy XVIII. századi fűzőket és frizurákat viselve „szórakoztassanak” minket. Ahogy a nagy, ókori drámákban és a modern európai filmekben is, a jellemeken, azok fejlődésén és az emberi lét körbejárásán van a hangsúly, nem kizárólag az eseményeken. Pontosabban: nem az eseményekhez van igazítva a jellemfejlődés, hanem a jellemfejlődéshez komponálva a történések.

Ebben az értelmezésben Abigail a dekadencia, az önpusztítás, a halál szárnyas „angyala”, aki a vágyak korlátlan megtestesülését és a már-már rációmentes, elemi ösztönök iránti elköteleződést képviseli. Annának teljesíti a vágyait, behódol neki, és azt mondja, amit hallani akar, nem azt, ami az ő – vagy esetleg az ország – javát szolgálná. Az, hogy végül Anna őt választja egyfajta elköteleződés is amellett, hogy a dekadencia és a nemtörődömség útjára lép, végleg a pillanatanyi örömszerzést választva az árnyaltabb, hosszútávúbb tervezéssel szemben. Ezzel szemben Sarah inkább a (bár valamennyire önző, de őszinte) szeretet megtestesülése, aki pedagógiai jelleggel alázza vagy degradálja Annát, hogy figyelmeztesse: pozíciója nem minden. Törődik vele, jót akar neki, évek óta szereti, gondozza és igyekszik olyan megoldások felé terelni, amik jót tesznek neki. A film ugyan egy fekete komédia, de azzal, hogy Sarah távozik, Abigail pedig marad, egy igazán cinikus, elkeserítő gondolatot is megfogalmaz a világ működéséről: a hatalom a legkisebb ellenállás útját választja. Arra hallgat, aki azt mondja, amit hallani akar, és kicsinyes, önző döntéseket hoz – ahogy ezt tapasztalhatjuk globálisan is. Ugyanannyira kritikája a monarchiának, mint a modern, autoriter, áldemokratikus, illiberális berendezkedéseknek, és persze az összpontosult hatalom eszményének.

Anna pedig mindeközben a nyers hatalom, amely már-már saját gravitációs térrel rendelkezik. Hozzá viszonyul minden és mindenki, az ő kedvétől és gondolataitól alakulnak a világ dolgai, és az ő abszolút kegyeiért epekedik az őt körbevevő társadalom. A nagyvilág dolgaira vak, fájdalma és személyes tapasztalati pedig már-már immunissá teszik arra, hogy a karnyújtásnyi távon túl lévő dolgok komolyabban foglalkoztassák. Érdekes módon, bár a hatalom egy aktív erő, mégis passzív formában nyilvánul meg: arra hajlik, amerre épp tereli az, akiben épp bízik. Hiba lenne azonban Abigailt „rosszként”, Saraht pedig „jóként” beállítani, elvégre pont az a lényeg, hogy ők nem ideák, hanem emberek, komplex jellemekkel, saját ambíciókkal, amelyekre múltjuk ugyanúgy hatással van, mint jelenük. De elvonatkoztatva ráébredhetünk arra, hogy a kosztümök ellenére mennyire kortárs üzenete van a filmnek: a hatalom ilyen mértékű összpontosulása egészségtelen mind birtoklója, mind környezete számára – és persze azokra, akikre gyakran meggondolatlan döntései hatással vannak. Ugyanis, ahogy a társadalom alsó rétegeinek egy elképzelhetetlen és megfoghatatlan jelkép a legfelsőbb pozíció, úgy válnak ők is láthatatlan, apró, jelentéktelen pontokká azoknak, akik fentről szemlélnek lefelé.

A kedvenc tehát egy elképesztően izgalmas boncolása a hatalom modern megjelenésének amellett, hogy az állandó dinamikákat is górcső alá veszi. A jellemeket valóssá teszik a fantasztikus színészi alakítások, míg a rendezés, a forgatókönyv, a vágás és az operatőri munka pedig vastagon aláhúzza a központi tematikát. A legfontosabb azonban, hogy kosztümös jellege mit is jelent valójában. Nem azon van a hangsúly, hogy szépen felöltöztetett múltbéli alakokat látunk, hanem azon, hogy a jelen erőviszonyai és az ókor óta létező állandók bújnak jelmezbe, hogy közel két órán keresztül rávilágítsanak: „szórakozhatsz rajtunk, de te is ebben élsz!”.