Film

Régi idők örökké húsbavágó horrorja – A fekete ruhás nő

A fekete ruhás nő igazi régi vágású rémmozi - szerencsére nemcsak történet és díszletek terén, hanem tempó és atmoszférateremtés tekintetében is. Beszéljük róla a Raptorsimogatóban!
Korábban a témában:

A gótikus szörnyfilmek mestere, a ’80-as években tönkrement legendás brit Hammer Studios 2012-ben tért vissza az élők sorába, és alaposan megadták a módját újbóli eljövetelüknek: igazi oldschool rémmozit készítettek egy felkapott, tévéfilmes és színházi feldolgozást is megélt könyvből, a nagysikerű Eden Lake – Gyilkos kilátások rendezőjével, James Watkinsszal és a Harry Potter-szériával akkor frissen végzett Daniel Radcliffe-el a fedélzeten. A fekete ruhás nő ugyan nem robbantotta fel a műfajt, de egy meglehetősen korrekt, a kortárs zsánerdarabok többségét simán lepipáló comeback kerekedett belőle.

A 20. század kezdetén játszódó történet nem kínál sok újdonságot: egy feleségét elvesztő ügyvédet egy Isten háta mögötti vidéki kúriára hívnak, hogy a tulajdonos halála után rendezze a telek tulajdonviszonyait. Ám a látogatás szép lassan egy évtizedes szellemhistória felgöngyölítésébe torkollik: a rettegés forrása egy titokzatos asszonyalak, akit miután életében elszakítottak gyermekétől, visszajár a túlvilágról, hogy elragadja mások csemetéit.

Poros kastély, szürke tájak, barátságtalan helyiek, hirtelen felbukkanó, falfehérre meszelt gyerekek – láttunk már ilyet, az ördög azonban, mint mindig, most is a részletekben rejlik. James Watkins ahelyett, hogy a James Wan-ripoffokhoz és egyéb szellemes horrorfilmekhez hasonlóan már a történet elejétől kezdve hangos zongorafutamokkal tarkított ijesztgetésekkel (és ostoba, “jajj, csak a macska volt az” kamuparáztatással) bombázná a nézőt, inkább megalapoz a borzalmaknak. Elmélyíti a karaktereket, konfliktusokat, viszonyrendszereket, elidőzik az atmoszférával, és okos szcénákkal építi a feszültséget, így a film szép lassan, de biztosan nyom bele minket fotelünk mélyébe. Az egyik legtipikusabb jelenetben például csak annyi történik, hogy a szellem egyre csak közelít hősünk felé, de ő ezzel nincs tisztában, aztán amikor odaér a mumus…nem történik semmi. Ez a kiszámíthatatlan, nézői tapasztalatokat felrúgó technika teszi izzasztóvá a filmet.

Egyedül két dolog miatt szomorkodhatunk. Egyrészt nem igazán a kisfiús arcú Radcliffe volt a legjobb választás a kiégett családapa szerepére, bár az egykori Potter úr becsülettel szenved, azt meg kell hagyni – látszik, hogy már itt is minden erejével azon volt, hogy kimásszon a varázsló skatulyából. A másik “de kár” pillanat pedig, hogy azért Watkins sem bírja ki, hogy ne eresszen el néha egy-két hányavetett sokkeffektust, miközben semmi szükség nem lenne ilyesfajta olcsó bohóckodásokra – feszültségfokozás helyett ezen szcénák inkább letaszítják az embert a paravonatról.

Ezeket a zavaró momentumokat hátrahagyva igazi klasszikus is válhatott volna a produkcióból, amely a hangulatfestés mellett is számos erénnyel rendelkezik. A dráma abszolút jól kezelt, érzékletes, és ami külön érdekessé teszi a filmet, hogy a szellem és a főszereplő ugyanabban szenved: képtelenek elengedni szeretteiket – előbbi még a halál után sem hajlandó erre. Apropó halál: még egy horrorban is viszonylag ritkán fordul elő, hogy gyerekeket gyilkolnak (a fiatal felnőttek ugye más tészta, hiszen a slasher évtizedek óta kaszabolja őket). A lurkók általában vagy megússzák a haddelhadot, vagy misztikus monstrumokként manifesztálódva jószerivel elpusztíthatatlan alakokként lebegnek mindenki felett (Ómen, A kör). Watkins máshogy áll a témához: már az Eden Lake-ben is gyilkolta a csemetéket, és most is ezt teszi – a különbség csak annyi, hogy első nagy sikerének gyerekei igazi ördögfiókák voltak, míg itt ártatlanok hullnak a mélybe.

Máig egyik legkegyetlenebb félelmünkkel, szeretteink elvesztésével játszik tehát A fekete ruhás nő, amely erősen mutat rá a múlt és jelen különbségeire és hasonlóságaira. A film a modern kor küszöbén játszódik – egy olyan viharosan változó korban, amikor az emberek legalább annyira féltek a kísértetektől, mint az automobiltól. Egy olyan időszakban, amikor a spiritualizmus, az ősi, szellemi világhoz való kötődés még fontosabb volt, mint manapság, mindazonáltal a családi viszályokra, a traumákra, a meg nem értettség érzetére akkor sem volt mindig gyógyír.

A sikeres horrorfilmek rákfenéje, hogy elkészül hozzájuk a folytatás, ami – a Sikoly 2 után szabadon – kinyírja a műfajt, nem hagyja meg a kreativitást a túlélők oldalán. A fekete ruhás nő sem úszta meg a második etapot. Ám nemcsak Radcliffe és a rendező nem tért vissza rá, hanem a feszültség is távol maradt a produkciótól, amely így nem tudta megismételni elődje sikerét. Pedig a míves viktoriánus horrorokra mindig nagy az igény, főleg az olyanokra, mint ez a most tárgyalt a darab, amely nemcsak kifinomultabban ijesztget a nagy átlagnál, de zsánertársaihoz képest tartalmasabb és a korokat is felkavaróbban állítja párhuzamba.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.