John Gwynne tudja: egy viking-ihletésű sagaban ősi istenek tetemétől döglik a légy

Aki már látott valaha képet John Gwynne-ről az egyből tudja, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy a pasas egy kiköpött viking férfiállat, annak ellenére, hogy brit. Egy ilyen kaliberű embertől pedig pontosan olyan regényt vár el az ember, mint Az istenek árnyéka. Legyen belevaló, hozzon izgalmas karaktereket, nyúljon vissza a mitológiai alapokhoz, varázsoljon el, fojtson bele az oldalakról kicsorgó vérbe, vigyen bele hajókázós veszedelmekbe és hanyagolja a idealizált romantikát. Úgy érzem, hogy ez a regény mindent megad, amire egy kalandvágyó olvasó vágyik, még akkor is, ha érezhető rajta, hogy ez bizony még csak a bevezetése valami egészen pokolian csípős agymenésnek.

A történet alapját egy olyan társadalom adja, akik az ősi istenek pusztítása és pusztulása utáni sokkal későbbi időkben kénytelenek túlélni. Ezekről az istenekről azt érdemes tudni, hogy nem emberek voltak, hanem óriás bestiák. Volt köztük medve (Berser), sárkány (Lik-Rifa), farkas (Ulfrir), kopó (Hundur), sas (Orna) és patkány (Rotta). Egy egészen emberi tulajdonság: az irigység vetett véget uralkodásuknak, vérviszály dúlt köztük, ami bukásukat okozta. A történet jelen idejében ezek az istenek mítoszokban és mondákban élnek tovább, az emberek ajkán. Vérvonaluk pedig leszármazottaik ereiben csörgedezik tovább, akiket a társadalom nemhogy kivet, de egyenesen rabszolgasorsba taszít. A különféle területeket különböző jarlok tartják uralmuk alatt, a látszólagos béke pedig nagyon vékony pengeélen lengedezik. A vezetők igyekeznek maguk mellett tudni legalább egy varázstudó embert, számos harcost és olyan tisztátalanokat, akiket a mágia segítségével irányításuk alá kényszeríthetnek. A leszármazottak hiába megvetnivaló üldözöttek, megannyi kincset érő ritkaságok is egyben. Sosem tudni pontosan, ki leplezi valódi mivoltát, ami szintén hozzáad az amúgy is izgalmas cselekményhez. Az istenek csatájának egy másik hozadéka is végigkíséri az emberek életét, mégpedig az, hogy veszedelmes bestiákat szabadítottak a világra, akik csak arra várnak, hogy bármelyik pillanatban kibelezzenek, vagy kirágják a fogaidat a szádból. Egy olyan világról beszélünk tehát, ahol jobb ha egy összetartó közösség része vagy, mert könnyen ellened fordulhat bármi vagy bárki, aki mozog.

A történet három fő szálon fut, amihez szükséges némi koncentráció a legelején. Nem elég, hogy folyton egyik szereplő fejéből a másikéba ugrálunk, de még azt is meg kell tudnunk jegyezni, hogy az egyes mellékszereplők közül ki-kivel van és hova tartozik. Mivel nagyjából mindenki harcos és harcos csapatokba verődve szerepelnek a könyvben, így tényleg alaposan meg kell erőltetni azt a bizonyos “gondolat ketrecünket”. Ez azonban senkinek ne szegje kedvét, mert piszkosul megéri.

Az egyik legkalandosabb történetszál Orkáé. Képzeljetek el egy nagydarab (izmos, magas) harcos nőt, aki családanya és szerető feleség is egyben. Párja Thorkel és fiúgyermekük, Breca társaságában nagyjából elszigetelve élnek az erdőben, ugyanakkor állandó tagjai a helyi közösségnek is, ismernek minden kereskedőt, halászt és a jarlt. Az első pillanattól fogva szimpatikus karakterek, akik megtestesítik az elválaszthatatlan kötelék klasszikus megjelenési formáját a családot. Az már az elejétől sejthető, hogy Orka nem mindennapi személyiség, a múltjában sok olyan dolog történhetett, amelyet a családjáért a háttérbe szorított. Életük azonban fenekestől felfordul, amikor legközelebbi szomszédjaikat kibelezve találják azok portáján belül. A brutális mészárlásból egyedül az ott élő gyermek maradványai hiányoznak. Később pedig kiderül, hogy nem ő az egyetlen gyermek, aki eltűnt a közelmúltban. Orka ösztönei nagyon rosszat súgnak, méghozzá nem is alaptalanul. Ám nem ez az egyetlen veszélyforrás a környéken, hiszen a jarl rendkívüli találkozót rendel el, ami végezetül egy igazságtalan gyilkosságba torkollik. Két árván maradt ifjú bosszú ígérete lengi be gyűlés végét, Orkáék pedig keserű szájíz hozadékával távoznak a helyszínről. A nő rémálma egyik napról a másikra válik valóra ezek után. Brecát elrabolják, ő pedig anyai ösztöneitől elvakultan beleveti magát az üldözésbe, szabad utat engedve valódi harcos énjének. Ehhez pedig nem várt bajtársakat is szerez magának a két árva ifjú személyében. Orka részein keresztül az olvasó beleélheti magát egy végletekig elszánt édesanya, egy vakmerően kegyetlen harcos rendkívül izgalmas hajszájába. Az üldözés és rejtőzködés minden izgalmával ragadja meg az olvasó idegszálait és vezeti végig Orka és a fiúk útján, akiknek a sorsa menthetetlenül összefonódik. Az ő részei azok, amelyek megmutatják, hogy a saját fájdalmával egyedül küzdő nő mennyi erőt és elszántságot tud felszabadítani. Ezek a fejezetek nemcsak a kalandról, hanem a szeretetről is szólnak, arról, hogy a bajban mindig találni segítséget és, hogy mennyi akadály legyőzésére vagyunk képesek, ha a szeretet vezérel minket. Szerintem Orka egy jó példa arra is, hogy nem kell minden fájdalmunkat egyedül cipelnünk, és ha segítségre van szükségünk, akkor megérdemeljük a baráti támogatást, és nem kell egyedül küzdenünk.

Ha már szeretet és barátság, akkor térjünk is át az egész könyv egyik legjobban megalkotott karakterére, aki nem más, mint a szökött rabszolga: Varg. Adott egy önmagát felszabadító szolga, aki épp menekülőben van, és egyetlen cél élteti: ki kell derítenie, ki ölte meg a lánytestvérét. Ehhez pedig szüksége van egy varázstudó emberre, hogy végrehajtson neki nagyon bonyolult és számára bizonyára lelkileg megterhelő varázslatot. Elég szórakoztató módon sikerül bekerülnie a Véresküdtek testvériségébe, akik egy családként közös érdekeket követnek és vállvetve harcolnak, megvédik egymást. Varg amellett, hogy kissé szerencsétlennek tűnik, nagyon szívós és kitartó, ha kell szó szerint foggal-körömmel képes harcolni. Egy új küldetésre indul a testvériséggel a messzi fjordokon és hegyeken keresztül, miközben rendes harci kiképzésben is részesül. Ebben a társaságban van a legtöbb szimpatikus mellékszereplő, az ő testvériségük olyan, akár egy jófej kalózbanda, ha lehet így fogalmazni egy viking-ihletésű saga esetében. Láthatólag a szerző Varg részeinek megírása közben lehetett a leginkább elemében, mert ezeket a részeket átjárja valamiféle könnyed humor és emellett az összetartozás érzését is remekül átadja, igazi bajtársainknak érezhetjük a szereplőket olvasás közben. Véresen komoly kalandjaikat remekül megírt harci jelenetek is színesítik, amelyek közben jobban megismerjük a harcosok “etikai kódexét”. Varg egy igazán szerethető karakter, aki széles palettán mutatja be emberi mivoltunk sokszínűségét. Látjuk a kitartását, a bénázásait, a bizonytalanságát és elszántságát. Lépésről lépésre leszünk tanúi annak, ahogy felfogja, milyen egy család tagjának lenni, az életét adni egy másik ember kezébe minden bizodalmával együtt. Nem szuperhősökről mesél nekünk a szerző, hanem halandókról, akik hisznek a dicsőségben és az összetartásban. Itt akinek meg kell halni az meg is fog, és ezt az olvasónak is tisztáznia kell magában bármennyire is megkedvel egy-egy szereplőt.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Az utolsó nézőpontkarakterünk Elvar, aki szintén egy harcos csapat tagja. Mint fentebb említettem, emiatt is nehezebb az elején megjegyezni, hogy ki kivel van, mert két harcos csapatot is követünk, nagyon hasonló csengésű nevekkel. Ami viszont könnyebben rávezethet minket a különbségekre, hogy Elvar részei kevésbé könnyedebbek, néhol vontatottak, és sajnos a harcosok dicsőségére vágyó nő személyisége messze nem olyan érdekes, mint a másik két főszereplőnké. Úgy érzem, hogy nem kaptam kellő magyarázatot arra, hogy miért tartják ennyire nagy becsben Elvart ebben a csapatban és miért védelmezik annyira az összecsapásokkor. Jóformán annyit ismerünk meg belőle, hogy titkolja, milyen családból származik, nem akarja az asszonyoknak szánt sorsot, hanem harci dicsőségre vágyik, de azt mindennél jobban. Az ő fejezeteiben ismerjük meg leginkább a mágia használatának jelentőségét és árát. Mindezt annak köszönhetően, hogy a harcos csapat elkap egy tisztátalan férfit annak feleségével és gyermekével együtt a busás jutalom reményében. Ám útjuk közben napvilágot lát a nő varázstudása, amelynek köszönhetően értékessé válik a csapat számára. Miközben a vidéket járják szörnyű események részeseivé válnak, a varázstudó nő gyermekét elragadja az egyik legrettegettebb had, akikkel a legkevésbé sem ésszerű ujjat húzni. Ezeknek a részeknek az előnye, hogy a legnagyobb mértékben hozzájárulnak a kirakós egészének kialakításában. Apránként az is kiderül, milyen módon fog összekapcsolódni a három életút, nem titok, hogy a gyermekek elrablásának nagyon is köze van mindenhez.

Bár Az istenek árnyéka lassabban építkezik a végére annyira bepörgeti az eseményeket, hogy az ember csak kapkodja a fejét meg a levegőt, hogy “Te jó Isten, mi folyik itt?” Nyilván sorozatról beszélünk, így nem kellene meglepődnünk, hogy egy kellően hajtépős résznél érjen véget Az istenek árnyéka, de mégis leesett állal vagyunk kénytelenek hőbörögni, ahogy elfogynak a lapok az ujjaink közül.

John Gwynne regénye bőséggel megadja azt, amire egy viking fanatikus ki lehet éhezve: a véres csatákat, jól megírt jeleneteket, a mágia bizsergető érzését, egy különlegesen zord és csodálatos világot, viszályokat, különleges lényeket, árulást, bajtársiasságot, humort és rengeteg kalandot. Az elképesztően csodás borítóról ne is beszéljünk, ki ne akarná ezt a polcán tudni? Külön pacsi a Fumaxnak a térképért és a szószedetért, ráadásul Galamb Zoltán fordításai is megér egy dicséretet, nagyon jól hozta a hangulatot és a stílust. Ha egy jól összerakott fantáziavilágban akarod magad találni, akkor ez a te könyved lesz!

Ha már olvastad, akkor gyere a Raptorsimogatóba és beszéljünk róla!