Film
Doctor strange és wong

Furcsa a Marveltől, hogy Dr. Furcsa István második filmje ilyen furcsa lett – Doctor Strange az őrület multiverzumában kritika

Alig telt el öt hónap a megható, aranyos, bájos, csak egy kicsit buta, rajongó-nedvesítő Pókember: Nincs hazaút óta, május elején ismét moziünnepre készül a bázis apraja nagyja! Május ötödikén sokan kiöltöztek, felvették a legszebb Marveles pólójukat, alsógatyájukat, zoknijukat, majd elindultak a multiplexekbe, hiszen megérkezett a Doctor Strange kettő, a Doctor Strange az őrület multiverzumában, amit nem más dirigált, mint a nagy Sam Raimi! Szóval horror! Varázslat! Mágikus világok! Gyermek inkompatibilitás és vizuális hullámvasútra komponált drogélmény meg horror! Vajon ez az MCU film is ugyanolyan, mint a többi? Vagy tud-e újat mutatni? Akar egyáltalán Kevin Feige többet adni a megszokott formulán kívül? Kell neki egyáltalán? A kérdésekre a választ megtudhatjátok már most: igen és nem, tud, igen, igen. De azért olvassátok el Doktor Furcsa István második önálló kalandjáról írt spoileres kritikánkat is! Doctor Strange in the Multiverse of Madness kritika.
Korábban a témában:

Emberek! Kedves olvasó (aki ember ideális esetben), hát mit csinál a Marvel, a Disney, a Kevin Feige az MCU-val?? Hát mi ez a gyerekek érzelmi háztartását tökön rugdosó bátorság, hogy a Sam Raimi féle horror mellett rögtön két anyja van egy szereplőnek? Bátorság, innováció, kísérletezgetés, szórakoztatás! – ordítja bennem vitriolos cinizmussal a kiöregedett Marvel-moziverzum „rajongó” és a kis sznob szarházi, akit módszeresen próbálok elnyomni, mert csak rontja a szórakozásom. Bár az MCU-ban megfáradás érzését nem tudom lerugdosni magamról. Mint ahogy azt a Végjáték kritikában írtam, számomra az Infinity Saga lezárásával egy korszak is véget ért.

A Bosszúállók: Végjáték kedves búcsúcsók egy generáció homlokára
A Russo testvérek gyönyörű szerelmeslevélben szakítanak a Bosszúállók rajongóival.

Fiatalkorom jelentős szelete ezeken a filmeken (is) nyamnyogott örömmel. A buli kezdetén 19 voltam, ma 33 éves vagyok. Úgy érzem, hogy amit emocionálisan adni tudott nekem a Marvel Kevin Feige iterációja, azt átadta. Tizenöt év pedig sok idő. Pont elég ahhoz, hogy elfáradjunk a sematizált, uniformizált dramaturgiákban, bármennyire is ügyesen és okosan építik be azt mondjuk a stikli(heist) film, vagy a kém thriller szubzsánerébe. A Végjáték után rezignált arccal néztem és nézem a kedvcsinálókat és döntök arról, mennyire akarom én ezt moziban látni, vagy megvárom jogtiszta vagy jogtisztátlan verzióját, de általában a moziban landoló darabokkal a mozikban találkozom. Mielőtt félre értenétek, ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket,  vagy hogy úgy érzem, túl kimunkált, kiművelt, szellemileg túl pacek, túl felnőtt lettem ezekhez a filmekhez, sztorikhoz. Abszolút nem így van. Továbbra is kitűnő szórakozás, közepesen jó, vagy teljesen jó filmélmények, amin sokat dob a sorozat formátuma, meg az „egy univerzumból” adódó átjárás és transzparencia. Csupán az említett uniformitás az, ami miatt nem izgat már fel a dolog. Kinyertem ebből már azt az élménymennyiséget, ami számomra benne volt (és persze sokat tesz hozzá az is, hogy azon színészek és karakterek, akik miatt popkulturális jelenséggé tudott nőni a dolog, már nincsenek a filmekben).

Viszont nem adom fel, mert az érzés, hogy gyermeki örömmel várjak valamit, egyre jobban hiányzik az életemből, mivel a világ egyre szarabb hellyé válik (járványok, háborúk, az apokalipszis lovagjainak maradékát meg még várjuk). Tényleg irigylem azokat, akik ezeket a filmeket még mindig hatalmas örömmel várják, akik a premier napján tényleg felveszik a legszebb marveles ruhadarabjaikat. A reményből és az irigységből kiindulva éppen ezért tekintek azért reménykedve minden új Marvel projektre, hátha helyreállítja bennem az egykori fényét. Éppen ezért örülök annak, amikor Feige döntései nyomán a franchise-ba érkező írók és rendezők engedélyt kapnak arra, hogy ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit eltérjenek a megszokott formuláktól. Éppen ezért örültem a WandaVisionnek, a Lokinak és most Moon Knightnak (ez utóbbiról egy másik cikkben értekezem majd), az Örökkévalóknak és most Doctor Strange második önálló kalandjának.

A Loki simogatás jót tesz az MCU-nak - Loki évadkritika
A Loki egy szeretnivaló, izgalmas és az MCU jövőjét illetően fontos sorozat. Hogy miért érdemes megnézni, a kritikából kiderül!

Nem csak a család, de család hiánya is őrületbe kergethet

Foglalhatjuk össze a Doctor Strange az őrület multiverzumában főgonoszának végletekig leegyszerűsített pszichitátriai diagnózisát, mivel a történet konfliktusának gerincét ez a probléma adja. A történet szerint a tinédzser korú America Chavezt démonok hada üldözi valami felsőbb erő utasítására. A felsőbb erő célja a fiatal lány képességének elszipkázása, ugyanis America képes csillag alakú lyukat ütni az alternatív valóságokat elválasztó membránon, a lyuk pedig nyugodtan használható kapuként. A lány csak akkor tudja használni a képességét, ha fél, ami – nagy szerencséjére – konstans állapot, mivel szörnyek hada kergeti, ő pedig menekül világról világra. A film nyitánya is egy nagyon pofás iszkolással indít. America egy alternatív Doctor Strange-dzsel próbál meglógni a démon elől az alternatív valóságok közötti, épületek lebegő törmelékeivel díszített téren keresztül sikertelenül. Az entitás ugyanis legyőzi és halálosan megsebzi Strange-et, aki nem tudja megvédeni a lányt, aki így fogságba esik. Azaz esne, mert America közben megnyit egy dimenzió átjárót, a varázsló pedig utolsó lélegzetével kimenekíti a szörny karmai közül a tinit. Így jut el America Chavez az MCU univerzumába, a 199999-es Földre, amit már ebben a filmben is 616-osnak hívnak, szóval nem tudom és fel vagyok háborodva, de erről később.

America Chavez fut

Americát természetesen ide is követik üldözői. Egy polipszerű démon, Gargantos támad rá, ám szerencséjére a lokál, az „igazi” Doctor Strange Wong segítségével megmenti a lénytől. A lányt Wongék a Kamar-Tajba evakuálják, Strange-t pedig a démonon látható boszorkányrúnák egy régi ismerőséhez, Wanda Maximoffhoz, azaz a Skarlát Boszorkányhoz vezetik útmutatásért. Akkor még nem sejti, hogy azoknak a rúnáknak a gazdája nem más, mint Wanda, akinek az elméjén eluralkodott a Setét könyv (Darkhold), az átkozottak könyve, ami nevéhez hűen setét tudással rendelkezik a mágiáról, meg nyilván végtelen nagy gonoszság inspirtálta, meg ilyesmi. Wandának egy célja van: a lány képességének megszerzése annak érdekében, hogy a multiverzum egyik megfelelő világából „vissza”szerezze gyermekeit (értsd: raboljon magának egy családot), s ha kell, akkor romba dönti a Kamar-Taj-ot és világokat pusztít el értük. Doctor Strange ultimátummal a zsebében távozik Wandától: vagy átadják a Americát Wandának, vagy a rettenthetetlen Skarlát Boszorkány megy érte, és akkor aztán jön a futás, meg a sikítás. Természetesen nem történik megegyezés, amivel elkezdődik a véres fogócska, mert a Doctor Strange az őrület multiverzumában (innentől Doctor Strange kettő) aztán harsányan erőszakos. Az erőszak forrása pedig hidegzuhanyként érheti rajongókat, mert a főgonosza a filmnek bizony, hogy Wanda. Furcsa, de ő.

Doctor strange, wong és america chavez

Rögtön itt leszögezném, hogy a Doctor Strange kettő egy virtigli MCU mozifilm, ám a formulának egy továbbfejlesztett változata. Nyilván a The Boys meg a felnőtteknek szóló Invincible sorozat sikeréből már Feige-ék is rájöhettek, hogy nem kell félni a lemálló hústól, meg robbanó testrészektől, azt csak a gyerekek nem bírják. Már amelyik nem bírja. De így sem kell aggódni, egy kis véres ez meg az senkinek sem rontja el a Marvel filmjét.

Pont annyira tér el a már jól bevált sémáktól, hogy a kellemesen szórakoztató Marvel filmes rajongótábor nagy része ne érezze a székében magát kényelmetlenül, ugyanakkor azt is érezze, hogy valami újat, szokatlant, furcsát is kapott.

Ennek a kettőnek az elegye pedig egy igazán szórakoztató popcorn mozi, amiben nagyon sok dolog a helyén van, ugyanakkor számos dolog nincs. Az egyértelműen kijelenthető, hogy így, a franchise második dekádjában úgy kellett az MCU-nak Sam Raimi és a neki adott, 200 milliós, majdnem szabadon felhasználható büdzsé, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert olyan fantasztikusan jó munkát végzett, hanem azért, mert bevezette ebbe a színes-szagos eposzi világba a kvázi horrort és a vele járó explicit erőszakot. Ilyen szempontból a Doctor Strange kettő egy tesztfilm: hogyan reagál a közönség arra, ha a családot célzó franchise-ban valaki tényleg erőszakos halált hal.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a szóban forgó film azért kvázi horror, mert nem horror, csupán a már létező MCU filmes sémákba injektálja különböző horror alműfajok elemeit. Ebben végez kiváló munkát a tapasztalt horrorkomédia rendező, Sam Raimi.

Rendkívül nagy precizitással építi bele ezeket az elemeket az MCU formulába, amik annyira jól rezonálnak vele, hogy a film alatt nem igazán éreztem azt, hogy ez a kis erőszakosság kilógna a Marvel filmek stílusából, ugyanakkor mégis meglepő, és valóban furcsa, hogy az MCU ezt így megengedte, hiszen ez már tényleg nem kompatibilis azokkal a lurkókkal, akik általában elrángatják szüleiket, vagy bárkit a show-ra. Mondjuk Raiminek szerencséje van, mivel Doctor Strange és a Skarlát Boszorkány karakterkontextusa (mágia, átkok, démonok) kiváló táptalajt nyújt a „horrorisztikának”. Viszont egy Pókember film esetében – amiből ugye hármat rendezett – nehezen illeszthette volna be az explicit erőszakot anélkül, hogy ne kockáztatná az öncélúság stigmáját.

Szerencse ide, vagy oda, Raimi élt a lehetőséggel és a Doktor Strange kettőt patikamérleggel mérve töltötte fel különböző horror stílusjegyekkel. Van benne egy kis démoni megszállás, egy kis slasher üldözés, egy kis szörnyhorror, némi zombihorror is. Menet közben látunk jó nagy nyílt sebeket, vákuum hatásra befelé roppanó koponyákat, pajzzsal kettévágott, felrobbantott hősöket, és még egy reanimált, félig rothadó Strange hullával is találkozunk, ami démonokat szelídít meg és használja az erejüket. Az erőszak középpontjában pedig ott áll egy nagyon mérges, emocionálisan összeroppant látens anya, a Skarlát Boszorkány, azaz Wanda Maximoff. Karakterét évek óta építi az MCU, hogy ebben a részben kulmináljon, aminek a teljes megértéséhez az kell, hogy kövessük a franchise darabjait, és itt elérkeztünk az egyik negatívumhoz.

A Loki sorozatot is író Michael Waldron története ugyan nem tökéletes, de tisztességes, jó munka. Ám egyik nagy problémája, hogy a karakterizálást tekintve nem igazán tud önállóan kiteljesedni, mint dráma, csak úgy, mint fantasztikus akciófilm. A Doctor Strange kettő ugyanis piszkosul változatos, rendkívül jól kinéző mozi, ám a szereplőinek drámái, tragédiái itt csupán elérik az ívük csúcsát, ezért meglehetősen klisésnek és aluldimenzionáltnak tűnhetnek olyanok számára, akik nem ülnek ezen a vonaton már jó pár éve, és nincsenek tisztában azzal, hogy ki kicsoda az MCU panteonjában.

Az az igazság, hogy a Doctor Strange kettő sem tud önjogán teljes értékű filmmé válni, mert ahhoz, hogy a teljes élményt kapjuk, látnunk kell a karaktereit használó filmeket is.

Azoknak, akiknek ez megvan, megkapják az egyik, motivációját tekintve legjobb, és tényleg odafigyeléssel felépített MCU főgonoszt Wanda személyében. A filmben karakter kicsit konzervatívabb irányt vesz (ami azért nagyban egyezik a képregényes ívvel), ami nem baj, mert a szóbeszéddel ellentétben, ha valami konzervatív, még nem biztos, hogy ördögtől való.

Scarlet Witch
Elizabeth Olsen as Wanda Maximoff in Marvel Studios’ DOCTOR STRANGE IN THE MULTIVERSE OF MADNESS. Photo courtesy of Marvel Studios. ©Marvel Studios 2022. All Rights Reserved.

Konzervatív alatt azt értem, hogy lényegében szembe megy a mostanság divik tokenista női karakterábrázolással. Wanda nem akarja megmutatni a férfiaknak, hogy ő is ér annyit, egyenlő (ez a filmben amúgy evidens). Nem akar revansot venni a patriarchaizmuson, nem akar agresszív fehér, hetero férfiak pöcsén polkát pogózni, röviden: a karaktere nem képvisel üres identitáspolitikát. Helyette kifejezetten, a konzervatívizmus területére szorított, ám ettől még szintén fontos és releváns, inkább emberi, mint női, de nőiség szempontjából sem kevésbé fontos probléma alkotja a motivációját: az anyaság, család és annak hiányából eredő végső, elkeseredett harag.

Azért kitűnő főgonosz ő, mert igazából nem is (fő)gonosz a fogalom hagyományos értelmében, csupán rendkívül elkeseredett. Egy hétköznapi, végtelenül emberi igény, vágy adja a motivációja törzsét, amivel könnyű azonosulni. A karakter más filmekből és sorozatból megismert háttértörténete ezt az igényt még érthetőbbé és valóságosabbá teszi, és most jön egy rövid összefoglaló:

A franchise korábbi történeteiből kiderült, hogy Wanda életútja gyásztól vezet kísérleti laborokon, és kirekesztettségen keresztül az újabb gyászig.

Minden halál elvett tőle valakit, aki élhetőbbé tette az amúgy egészen nyomorult életét. Amikor éppen nem eltemetett valakit, akkor harcolt, és amikor éppen rátalált a támaszra (Vízióra), akkor meg menekülnie és bújkálnia kellett (Sokovia egyezmény), de legalább azzal, akit szeret. Egészen addig, míg ezt a személyt is elvették tőle. Vízió halálával újra a veszteség és gyász alkotta a hétköznapjait. Nem meglepő az idegösszeroppanás, mint reakció. Amire válaszul és védekezésképpen varázsolt egy saját családot, bezárva magát egy hamis boldogság buborékba (Erről és ennek az eredményéről szól a WandaVision sorozat). S miután az összeroppanásból született fiktív családnak is mennie kellett,  mi történik? Hát újra szembesülnie kellett a veszteségével, újra magányos. S mit tesz ilyenkor az ember: hát kiutat keres a nyomorából. Bármi áron. Ennek a tetőzéséről szól a Doktor Strange kettő, ami hathat inkonzisztenciának is, hiszen Wanda a WandaVision végére belép a gyász fázisának utolsó szakaszába, így a filmben látható őrülete mintha nem lenne megmagyarázva. Mintha keresztülhúzná a sorozat végkimenetelét, amiben Wanda elengedi a tragédiáját. Azonban ez nem így történik. A Doctor Strange kettő nem húzza ezt keresztül, helyette még akár logikusabb is lehet. Egyszerűen azért, mert a mindentől megfosztó traumákat nem lehet csak úgy kialudni. Max tünetmentessé válhat a szenvedéstől, de a gyógyulás még messze van, különönsen akkor, ha közben mérgezi is magát valamivel, ami a segítség illúzióját kelti. Wanda pedig ezt teszi azzal, hogy a Setét könyvben keresi a megoldást.

Wanda és Vízió a gyászról beszélnek
Wanda Víziója a gyász öt szakaszáról - WandaVision évadkritika
A WandaVision az MCU egyik, ha nem a legérettebb produktuma, de a vége kicsit kiábrándító.

A szóban forgó filmben Wanda őrületét maga a Setét könyv, a Darkhold táplálja a benne lakó Skarlát Boszorkány énjével egyetemben (hiszen a prófécia szerint is a Skarlát Boszorkány egy kvázi gonosz kiválasztott). A Setét könyvről pedig tudjuk a Runaways és az Agent of S.H.I.E.L.D. sorozatból is, hogy hatalma van azok felett, akik “képzetlenek” az irányításához. A könyvet pedig Wanda már a WandaVision legvégén is elkezdi használni.

Viszont ennek ellenére, a szó hagyományos értelmében sem gonosz a filmben a Skarlát Boszorkány. A könyv szimplán a sebeit nyitja tágra és a dühét erősíti. Wanda a filmben nem akar abszolút hatalmat, ő csak az elképzelt gyermekeit követeli vissza az igazságtalan univerzumtól, ami más Wandverzióknak megadta a valós család lehetőségét. Ennek nem az az üzenete, hogy a nő legfőbb álma csak a gyerekszülés és nevelés lehet. Legalábbis általánosítva biztos nem. De beszél azokhoz, aki nagyon szeretnének anyává válni, de nem tudnak és végtelen fájdalmat éreznek, amiből aztán harag és “őrület” generálódhat.

Wanda karakteríve szól azokhoz, akiknek a kezeikből mindig kitépték az oltalmazó és oltalmazott fészket, vagy soha nem tapasztalták meg a gondoskodó, szerető akol melegét. Ők mindig vágyni fognak utána, mindig keresni fogják és mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy létrehozzanak, vagy megragadjanak egyet. A Doctor Strange kettő vagy az MCU egy ilyen veszettül dühös, pokoli fájdalmat megélő embernek ad mérhetetlen hatalmat, azaz erőt ad ahhoz, hogy megváltoztassa a halandók számára megváltozhatatlant. Wanda karakterdrámája azt mutatja be, hogy mit tenne egy szülő, ha erőt kapna ahhoz, hogy visszaszerezze azt, amit elvettek tőle. Azt mutatja meg, hogy a végső elkeseredés, kilátástalanság vihet olyan utakra, ahol hiába jogos sérelmed és a panaszod, a cselekedeteidet már nem validálja.  Egy teljesen hétköznapi emberi tragédia, ami a legrosszabbat is kihozhatja az áldozatából. S az ebből származó harag és gyűlölet eltaposhat másokat is, a vége pedig mindig önpusztítás. Ezért erős Wanda, mint főgonosz, mert ebből a valóságos elkeseredettségből emelkedik ki, és célja nem a világuralom, vagy valamiféle bosszú. Nincs messiás komplexusa, csupán azt akarja, mint minden ember: az övéit. Imigyen mindenkihez szól egy kicsit, hiszen a mieink lehet a klasszikus család, vagy közösség.

Persze Wanda ábrázolásához nagyban hozzájárul Elizabeth Olsen magas színvonalú játéka is. Gyakorlatilag mindenkit lejátszik a filmben és úgy alakítja egyszerre a horrorfilmek rosszát és a megtört nőt és embert, hogy öröm nézni.

A probléma viszont az, hogy ez a karakterív nem igazán jön át a filmből, mivel voltaképpen a Doktor Strange kettő a WandaVision sorozat valódi és kommersz fináléja.

Tehát ahhoz, hogy megértsük, miért is tuti a Skarlát Boszorkány főgonoszként, meg kell nézni azt a pár MCU filmet, amiben Wandát folyamatosan karakterizálták. Persze a film a háttérinformációk nélkül is szórakoztató, viszont nélkülük sekélyesebb is. Elizabeth Olsen játéka így is eladja a karaktert, de egy szűz, vagy „koca MCU” nézőnek nem fog annyit adni, mint azoknak, akikre a franchise sorozatformátuma ezzel a filmmel is támaszkodik. Nem biztos, hogy foják azt az ívet látni, amit leírtam.

Közel ugyanez a helyzet Doctor Strange karakterével is, akinek a drámáját akkor érthetjük meg igazán, ha látjuk az előző filmjét és azokat, amikben még benne szerepel, na meg a What If …? sorozat vonatkozó epizódját. Szerencsére – mivel mégiscsak ő a film főszereplője – a számára megírt dialógusok kicsit beszédesebbek, jobban átadják az drámáját, ami a nagy szerelem elmulasztása és a magány, amit nem lehet a szuperhősködéssel járó hírnévvel ellensúlyozni, na meg az, hogy nem kellene ekkora öntelt pofával tolni a biciklit, mert az inkább csak taszító.

A Marvel most animációs formában veri darabokra a multiverzumot
A Disney égisze alatt először merészkedett be a Marvel az animációs sorozatok világába. És milyen jól tette.

Michael Waldon forgatókönyve azonban rondán bánik America Chavez karakterével, aki plot device-ként van a filmben. Róla sokat nem tudunk meg azon túl, hogy rögtön két édesanyja is van, amin nagyon sokan rángógörcsöt kaptak a kommentszekcióban, de nem a Disney álrpogresszivitásától, ami csak egy homoszexuális snittet mer bevállalni, pedig America Chavez eredetileg egy meleg szuperhős. Hanem attól, hogy teljesen elfogadhatatlan egy valóságban is létező dolog egy olyan világban, ahol mágusok és boszorkányok lövik egymást alternatív dimenziókon keresztül. Annak az eshetőségét már nem is említem, hogy attól, hogy két anyja van, egy apja lehet, mert abban a világban a tricikli a menő (tessék, így kell redukálni a kognitív disszonanciát).

America Chavezzel sajnos végig asztaliteniszeznek, kellék tini Doctor Strange mellett. Néha beszól neki, de többnyire abszolút periféria karakter, egy cuki tini lány, akinek ráadásul végig kell hallgatnia a legsablonosabb motivációs beszédet arról, hogy itt az ideje az erejét használnia, hogy legyőzzék Wandát. Mert a film végén tényleg elhangzik az „érezd az erőt magadban” című kitűnő beszéd, ami piszkosul lusta és összecsapott ízt ad a film annak a pillanatának, ami elméletileg a katarzishoz vezet. Itt kellett volna valami rövid, frappánsan ösztönző rövidet összedobni. Ehelyett mit kapunk:

America, nagyon erős vagy, itt az ideje, hogy használd az erőt, ne félj, érezd magadban, kend a hajadra, testápolózzad be magad vele, koncentrálj rá, mintha szorulásod lenne, akkor kijön.

– persze nem szó szerint, de hasonló zagyvát, aminek a hatására természetesen másfél perc alatt legyőzik a Skarlát Boszorkányt.

Amúgy meg kit érdekel egy frissen beesett America Chavez, amikor a multiverzumok számos érdekességet tartogatnak, amikből mondjuk túl sokat nem kapunk a filmben. Nagyon vártam egy nagyobb válogatást a különböző dimenziókból annál, mint amit ad a film, de helyette kaptam egy rövid, kreatív montázst (aminek a megoldásai mintha koppintva lettek volna az Irány a Pókverzum-ból). És egy fanservice jellegű, ennél fogva kicsit súlytalan cameo halmazt, mivel ezeket a bekukkantó rajongó szíve csücske karaktereket konkrétan golyófogónak haszálja a forgatókönyv. S hogy kik ezek? Nost, az Illuminati csoport. Ez a képregény olvasóknak mondhat valamit, de senki ne aggódjon, elmagyarázom. Az Illuminati képregény univerzumban is egy létező csapat, amit Tony Stark, Reed Richards, Charles Xavier, BlackBolt, Namor és Doctor Strange alkot. Ez titkos kis nagyhatalmú gittegylet közvetlen a Kree/Skrull háború után jött létre és első számú feladata, hogy az ilyen eseteket megakadályozza, valamint érdemben tudjon reagálni a belső feszültségekre. Természetesen kudarcot vallanak minden szinten, de legalább Hulkot kilövik az űrbe, mert túl veszélyes. Bár nem az eredeti felállást adja az MCU, azért mégis jó volt látni a Fantasztikus négyes Reed Richardsát, akit – engedve a rajongói kérésnek – John Krasinsky alakít (Jim az Office-ból). Ám mégsem ő volt a főnyeremény, hanem az X-Men animációs sorozat átkomponált zenéjére megjelenő Sir Patrick Stewart, mint Charles Xavier. Én persze örültem az Embertelenek (Inhumans) királyának, Black Boltnak is, de ő is leginkább a képregényolvasókat fogja izgatni, szemben Charles Xavierrel, aki azért megalapozott egy-két Z-generációs gyerekkort.

Legalább a látványra nem lehet panasz (én azért megpróbálok). A Doctor Strange kettő tényleg nagyszerűen néz ki, az akciók pedig fantasztikusak. Szerencsére a filmet már nem uralja úgy le az LSD-élmény, ahogy az első részt, de a vizualitás ebben is kreatív és élvezhetőbb. Jobban örültem volna, ha egy kicsit több, érdekesebb, kreatívabb varázslatot használnak a készítők, de így is piszkosul látványos küzdelmeket kapunk. Olyanokat, mint például amikor a jó és egy gonosz Doctor Strange hangjegyekkel esik egymásnak, miközben szól az Operaház Fantomja. Vagy mint a már említett zombi momentum, amiben Doctor Strange megszállja a nyitányban meghalt, de a Földön eltemetett másik Strange hulláját, majd megszelidíti a lélekfaló démonokat.

A halott doctor strange

A Doctor Strange kettő istentelenül tud pörögni, emiatt a film ritmusa valahogy furcsának hat, ami leginkább a horrorszekvenciák különbözősének és a nyugodt, karakterizáló, exponáló jelenetek keveredésének tudható be. Ilyenkor túlságosan visszakap a fordulatszámból, fékez, leül. A horroszekvenciák változatossága miatt azt érezhetjük, hogy a jelenetek mintha nem megfelelően illeszkednének egymásra, illetve olyan érzetet is kelt, mintha hosszabb lenne a film két óránál. Bár én még így is meg tudtam volna köszönni egy plusz fél órát legalább, amiben mondjuk megfelelő lore-t írnak a cselekményben feltűnő tárgyak, épületek és emberek köré. Merthogy a Doctor Strange kettőből nagyon hiányzik a keretezés. Nem magyarázza meg a Skarlát Boszorkány hatalmas erejét és kiválasztottságát az univerzum uralására vagy elpusztítására; miért van egy teljes, több ezeréves épület neki szentelve egy földi hegyormon. Miért van annak az épületnek a falára írva a Setét könyv varázslatai? Nem magyarázza meg a Setét könyv létezését és a Skarlát Boszorkány kapcsolatát, ami láthatóan túlmutat azon, hogy egyik használja a másikat. Nem beszél a Setét könyv antitéziséről, Vishanti könyvéről. Pedig nem kellett volna sokat dolgozni. Ahogy már írtam, a könyv megjelent két Marvel sorozatban is, mindkettőben fontos szerepet töltött be, azt kellett volna összefoglalni, majd kicsit kibővíteni.

Multiverzum ide, vagy oda, de a Doctor Strange kettő nem épít kellően világot: csupán bedobálja a neveket, hogy haladjon a cselekmény.

Egy ilyen típusú franchise-nál pedig szinte kötelező a világépítés és az univerzum minél nagyobbra duzzasztása, hiszen ez generálja a legtöbb zsongást a fórumokon. A fikciók történészei és a fanfictiongyártók, a sztori-jósok ezeket az információkat fogyasztják kulturális nasiként. Beszélnek róluk, megosztják az elméleteiket, amiből aztán ötleteket lehet meríteni, de ami a legfontosabb: diskurzusban tartják a terméket. De ha nem is az ő kedvükért, az alkotás, a konzisztencia és a koncepciózusság kedvéért érdemes lenne ezekre odafigyelni.

A Doctor Strange az őrület multiverzumában tehát egy izgalmas, pörgős és az MCU franchise-án belül újító hatású mozi lett. Sam Raimi és a magával hozott horror elemek és explicit erőszak kitűnően illeszkedik a filmbe és az MCU-ba, ám a gyerekeknek ez már sok lehet. Sajnos történetmesélés és karakterizálás szempontjából ez a film sem képes az előző filmek és sorozatok nélkül teljes értékű lenni, de önmagában is kellemes moziélményt nyújt azoknak, akik szeretik a Marvel filmjeit. Viszont azok, akik követik a franchise-t, nem csupán egy szórakoztató, izgalmas fantasztikus akció-kalandfilmet fognak kapni, hanem egy egészen komolyanvehető karakterdráma záróakkordját is. Ám ennek ellenére sem ez a film lesz az, amitől újra beleszeretünk az MCU-ba.

Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness) – amerikai szuperhős film. Játékidő: 126 perc. Megjelenés: 2022. május 5. Értékelés: 7,5/10 Skarlát Raptor a Raptorianizmus multiverzumában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.