Nagymama! Miért ilyen nagyok a szemeid? – Mert egy katonai célokra megépített, emberagyú, halálosztó kiborg vagyok, aki így tiszteleg egy több évtizedes képregényműfaj művészi hagyományai előtt. – De Nagymama, ez most nekünk jó? – Hát az attól függ, hogy a jó karakterdrámát, vagy a látványos akciójeleneteket preferálod – Alita: A harc angyala spoilermentes kritika következik.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Yukito Kishiro japán manga kreátor Alita karaktere még 1990-ben született meg, és a havi megjelenésű, szintén japán Business Jump young-adult (seinen) réteget célzó manga-antológia oldalain debütált először. A fiatal kiborg (vagy cyborg) hősnő annyira sikeres lett a közönség előtt, hogy később már saját kötetekkel hódított világszerte.
A tinédzser lány, akinek halálos fegyver a teste – minden, amit Alitáról tudni kell
HIRDETÉS
Amit azért érdemes itt megemlíteni, az az, hogy a gépiesített tinédzser megmozgatta James Cameron fantáziáját, mondhatni rajongóvá téve őt. Annyira, hogy 20th Century Fox-szal már 2000-ben lefoglaltatta a „battleangelalita.com” domain címet. Igaz, a legendás filmkészítő nem jutott el a film megalkotásáig, hiszen minden erejét az Avatar-sorozatba fektette, viszont Laeta Kalogridisszel (Viharsziget, Nagy Sándor) rittyentett hozzá egy 186 oldalas forgatókönyvet, meg 600 oldalnyi jegyzetet, ami aztán hosszú évekig porosodott a polcon. Pár évvel később a filmadaptáció elkészítése újra megjelent a horizonton. 2016-ban Robert Rodriguezt kérték fel a film megrendezésére Cameron produceri felügyelete alatt. Rodriguez első feladataként a 186-ot olyan 130 oldalra redukálta, ezzel a játékidőt három óráról kettőre csökkentve. Cameron elegánsnak ítélte az 50 éves rendező finomítását, a forgatás elindult, és az Alita direktorálásával, Rodriguez pedig megkapta első 200 milliós projektjét.
A történet szerint 2563-ban járunk. A föld a „Bukás” néven emlegetett gigantikus háború után enyhén nyomorult állapotba került. Technológiailag működőképes, ám nyomorult állapotba. Mint minden disztópikus, cyberpunk történetben, úgy itt sem a földszinten lakik az elit, hanem a háború után megmaradt utolsó lebegő városban, Zalemben. Zalem egy hatalmas, végbélnyúlványra emlékeztető csövön üríti hulladékát a leginkább brazil favelákat idéző Roncsváros közepére, ahol a jóságos Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) szokott kukázni hasznos alkatrészek után kutatva. A fémkupleráj közepén akad rá a teljesen megcsonkított, de még élő agyú kiborgra, akit miután újjáépít, Alitának nevez el. Alita (Rosa Salazar) egy jókedélyű, naiv kislány, egy holtából feléledt szimpla tini, aki örül, hogy él. Rácsodálkozik mindenre, csodálatosnak látja a putrivá rongyolódott város. Kilencven százalékos robot mivolta ellenére szerelembe is esik a helyi vagány csávóval Hugoval (Keen Johnson). Mondhatni boldog. Egyedül az amnéziája árnyékolja be újrabootolt életét. Viszont csakhamar kiderül, hogy ez a kamasz külsejű leányzó csak másodállásban kislány. Főállásban egy háromszáz éve készített, kíméletlenül pontos fegyver, akit egy atomreaktorral a mellkasában terveztek meg még a nagy háború idején egy pontos, de ismeretlen céllal. Ezért akarja a fejét Zalem őrült tudószsenije: Nova.
A nézőt elsősorban a kontextus foghatja meg ebben a filmben. Bár a „Bukásról” pár zavaros visszatekintésben Alitán keresztül beszél a film, a környezet mégis képes felkelteni az érdeklődést a világ iránt. A protézisek, a kiborgok hétköznapisága, a látható vadnyugati törvények jelenléte kíváncsivá tesz. Aztán körülbelül a 25-ik percenél elkezd a mozi igazi akciófilmmé válni, ami fenn is tartja az érdeklődést, hiszen látjuk azt a temérdek lehetőséget, ami kiaknázásra vár. Robert Rodriguez pedig tökéletesen ráérez az igényeinkre és azt adja, amit szeretnénk látni a lehető legjobb minőségben. A grandiózus, harcművészetre építkező akciójeleneket precízen és lenyűgözően kivitelezi, a színvonalat pedig emeli az aprólékosan megtervezett, majd megalkotott, élethű kiborg dizájn. A film fotorealisztikussága pillanatok alatt feledteti velünk, hogy lényegében egy animációs filmet nézünk. Nyugodtan kijelenthető, hogy az Alita látványvilága tökéletes minőségű és élményszerű.
Ugyanakkor megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mégis mi a búbánatnak kellett Alita alakját CGI-ként megalkotni, miért nem lehetett ő is élőszereplő, mint például Ido, vagy Hugo, ezzel elkerülvén az irreális méretű szemek okozta „uncanny valley” kényelmetlen érzését? Nos, a válasz sokrétű: ha valamiért érdemes elrobogni a moziba, és jegyet váltani erre a manga adaptációra, az a tempós, dinamikus dádázások. Alita a filmben körbepörgő rúg, falra mászik, és szétkungfuzza a kreatívan megtervezett cyborg-ellenségeit olykor kellő, de gyerekbarát kegyetlenséggel. S annak ellenére, hogy a film központi látványjelenetének tervezett cyber-Ben Hur-szerű körbe-körbe keregetőzős labdajáték gáncsolós, reptetős, pofáncsúszós, körfűrészen és buzogányon táncolós, nagy iramú pillanata lett volna, mégis a „szimpla” pofozkodások a mozi valódi szenzációi.
Ennek a finomra hangolt koreográfia-együttesnek az elkészítése valószínűleg jóval több időbe és pénzbe került volna, ha a jeleneteket teljesen élőszereplősítik. Másrészt könnyen elképzelhető, hogy nem tűnt volna a mozgás ennyire természetesnek, folyamatosnak már csak a színésznő akrobatikai és harcművészeti készségeinek korlátai miatt sem. Viszont szerencsére a film CGI-jáért felelős Weta Digital speciális mo-cap technikájának köszönhetően Alita él és olyan kecses a vásznon, mint egy gazella.
S ha már megemlítettük az uncanny valley jelenségét (minél jobban hasonlít valami az emberre, annál jobban generál egyfajta nyugtalanító, kényelmetlen érzést a „dolog” azon részletei, amik embertelenek- ilyen részlet lehet a mozgás, vagy éppen az arcmimika), Alita karaktere külsőségeiben tökéletesen megszerkesztett, felépített CGI-figura, akit a vásznon pont annyira emberinek érzünk, mint egy…élőszereplőt.
Tehát amennyiben azért aggódnánk, hogy a „giga szemek” mind a 122 percben komoly viszketést fognak okozni a koponyánk egyik megvakarhatatlan belső területén, engedjük el, mert már a huszadik percben rájövünk, hogy jól van ez így, működik.
A hatalmas szemek nem csupán egy manga dizájnelem (amit szándékosan, a stílusjegy előtt meghajolva használ a film), hanem kommunikációs eszköz, egy valóban angyali tekintet materializálódása, vagy ahogy Rodrigez nyilatkozott egy, a filmmel kapcsolatos interjúban:
Egy jó nagy ablak a lélekre.
Sugárzó jóságot, ártatlanságot kölcsönöz fiatal hősnőnknek, mindamellett a bánatot, a szomorúságot és nem utolsó sorban a haragot is felerősítve kommunikálják. Ha már a szájába adott szavak erre nem mindig képesek.
Az Alita: A harc angyala igazából egy reverz Pinokkió-sztori. Ez az a film, amiben a „játékkislány” nem akar valódi kislány lenni, hanem ki akarja aknázni a „játéktestében” rejlő lehetőségeket. Természetesen nem teljesen önszántából. A disztópikus nyomornegyed nem igazán ad neki más választást, és mert úgy építették meg, hogy katona legyen. És Alita egy abszolút működő karakter lenne, ha nem rondítanák el a párbeszédek. A film dialógusai túlszofisztikált sablonos frázisokból és mondatokból összegyúródó, sokszor buta és érzelgős szóváltások, amik sajnos visszatükröződtek hősnő viselkedésén. Ugyanis Alita a játékidő nagy részében egy buta, de halálos kislány, aki „a szerelembe minden őrültség belefér”-klisé archetípusa. Persze a filmbéli események a karakterívét a bosszú kíméletlen angyalának szerepköre felé hajtja, a karakterdrámája számos esetben elsüpped a bárgyú motivációkkal átitatott, maníros giccsben.
Ezeknek a jeleneteknek az összessége redukálja a film drámai részét gyermeteggé, amit egy felnőtt inkább kínos pillanatokként élhet meg, mint üzenetkész szereplőépítésnek.
De Alita már az elejétől kezdve ilyen, és úgy lép be a nézők világába, mint egy Disney-hercegnő. Egyszerűen megbocsátunk neki a gagyiért. Viszont emellett az Alita: A harc angyala nem igazán akar, vagy inkább nem tud mélyebb lenni egy érdekes történettel rendelkező akciófilmnél. Csupán csak kapargatja a „ki vagyok, honnan jöttem”, és a „múltam alapján kinek kéne lennem” lélektani kérdéseket, viszont a leegyszerűsített young-adult tinimaszlag ennek is elveszi az élét, sokat mondó válaszok pedig nem születnek. A szereplők szempontjából a film teljesen Alitára fókuszál, ami a kapcsolatok és a mellékszereplők, valamint a háttérbe szorulását eredményezi. Bár Ido és Alita mézes mázos viszonya igazából kellemes, egyszerű apa – elhunyt gyermek-pótló lánya viszony, amiben Christoph Waltz jól érzi magát még akkor is, amikor egy sugárhajtású kalapáccsal hadonászik (az a kalapács pont annyira jól fest a kezében, mint ahogy egy tanga festene a fején), ugyanakkor roppant leegyszerűsített is. Ez a helyzet a romantikus vonallal is. Hugóval való kapcsolata sokkal inkább egyfajta narratív katalizátorként funkcionál, mint egy olyan mozis érzelmi kapcsolatként, aminek szurkolni tudunk. Sajnos a folytatásra építkező történetvezetése miatt a filmben nincsenek jelentős főgonoszok sem, csak gonoszkák, csatlósok, pribékek, akiket Alita szépen elpáhol és akiknek a film elfelejtette bemutatni a motivációit és hátterét. Saját jeleneteik is csupán Alita szempontjából érdekesek, önállóan nem igazán élnek a filmben.
Itt gyakorlatilag minden negatív szereplő parasztja a főgonosznak, aki nincs is jelen, csak beszélnek róla.
Éppen ezért is jellemeznénk az Alita a Harc Angyalát a filmsorozatok egyik szakzsargonával, a pilot fogalmával, mivel a tüzijáték nagy durranásait valószínűleg a következő részekre tartogatnák, és ez csupán egy kedvcsináló volt. Így az is elképzelhető, hogy a hősnő fejlődésíve egy igazából jól kitalált karakterúttal csak később, a folytatásokkal teljesedne ki. Az is megeshet, hogy az eredeti forgatókönyv megdolgozásával Alita karakterdrámájának egy fontos része a kukában landolt az akció javára. Ennek ellenére az ilyen jellegű narratív szerkesztésből eredeztethető hibákat nem lehet beseperni az ágy alá, mondván „majd később lesz csak jó, amikor összeáll”. Viszont azon túl, hogy a forgatókönyv talán a vágások miatt is kissé hebrencs módon egyensúlyozik az akció, a romantika és az énkeresés mentén, érezhető benne egy erősebb koncepció, amit bőven meg lehet még menteni drámai szinten is.
Ám ez a 200 milliós befektetés nem biztos, hogy generál egy következő epizódnyi pénzt. Főleg, ha a potenciális nézők azt hallják, hogy a mozi egyik meghatározó tartalmi része fröcsög a túlegyszerűsített, infantilis érzelmi takonytól. Így ez a pilot nem csak enyhén drága volt, de még kockázatos is, hiszen a tökéletesen patent látványvilágot, akciót és az érdekes kontextust lábon lövi az évődő nyűglődés, a csökkentett módban futó, motivációs hiányban szenvedő karakterdráma. S ha ez valóban a forgatókönyv megmetszése miatt vált ilyenné, akkor Rodriguez és Cameron csúnyán rosszul futtatta meg Alitát cameroni elégedettség ide, vagy oda. Mindezek ellenére nem tudom nem ajánlani a mozit bárkinek, aki vágyik egy akciódús, de még nem agyatlan, viszont lenyűgözően látványos, posztapokalitpikus cyberpunk sci-fire. Már csak azért sem, mert az Alita: A harc angyala megérdemelné, hogy folytassák, megérdemelné, hogy kiteljesedjen, s ehhez az kell, hogy elmenjünk a moziba megnézni.
