Snyderi Batman és Superman ide, látványgangbangbe csomagolt Aquaman vízalatti eposza oda, a Shazam! a legjobb dolog, ami DC filmes univerzumával (ami most már nem is közös univerzum) történhetett. Ügyetlen, teszetosza, hézagos, de van egy szerethető szíve, igaz ez nem biztos, hogy mindenkinek elég lesz.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ennyi botlás után már nagyon nehéz nem úgy felvezetni egy DC-képregényfilm kritikáját, hogy akarva-akaratlan ne kezdjük el ekézni a Warner stúdió munkásságát. Azért sem lenne ez szerencsés, mivel egy ilyen bevezetéssel úgy jöhet le az olvasónak, hogy a Shazam! a „vakok közt a félszemű a király” alapon lett csak élvezhető, pedig ez csupán csak fél-, de megkockáztatom, negyedigazság. Ugyanis a Shazam! egy üdítő színfoltja lehet a szuperhősfilm-zsánernek léleksimogató családcentrikusságával (nem, ez most nem a Magyarország Kormánya által támogatott félmondat), valamint a letisztult gyermeki rajongásával a kosztümös, spandexes hősök iránt.
A történet szerint az univerzális rendet őrző hét varázsló utolsó megmaradt tagja, Shazamnak kezd lejárni a szavatossága, gyengül. Az univerzumnak ez azért rossz, mert ő az egyetlen, aki a hét főbűnt rács mögött tudja tartani. Mivel folyamatosan veszít erejének kontrolljából, kénytelen hát utódot keresni magának. Egy olyan gyermekre van szüksége, aki megfelelően tisztaszívű ahhoz, hogy a bűnök ne térítsék el a hős igaz ösvényéről, egy olyat, aki méltó arra, hogy megkapja az erejét. Az apja és testvére által folyamatosan gúnyolt, lenézett, lekezelt Thaddeus Sivanára esik a választása, ám a gyerkőc nem elég tiszta szívű ahhoz, hogy ellenálljon a bűnöknek, így Shazamnak tovább kell keresnie. Miután Shazam eltanácsolja, A felnőtt Thaddeus (Mark Strong) az életét teszi arra, hogy megtalálja a varázslót és megszerezze a hatalmát, ami csak részben sikerül. Az idő közben doktorrá érett fiú ugyanis megtalálja a varázsló rejtekhelyét, a dimenziók között létező Végtelenség Szikláját, azonban a varázsló hatalmának birtokbavétele helyett kiszabadítja a hét főbűnt, akik megszállva őt, szupererővel ruházzák fel. Shazam emiatt kénytelen engedni a kritériumaiból annak érdekében, hogy megtalálja a bajnokot, aki legyőzi a Thaddeust és a bűnöket.
HIRDETÉS
Az elárvult, de talpraesett Billy Batsonra (Asher Angel) lesz az ideális jelölt, akit éppen egy új nevelőcsaládba installál a rendszer, mert az eddigiektől – eltűnt anyját keresve – mindig meglógott. A fiú bár továbbra sem szeretne mű- és pótcsaládot, összebarátkozik szuperhősrajongó legújabb testvérével, Freddyvel (Jack Dylan Grazer), aki örömmel segít az újdonsült szuperhősnek, a jelszóra felnőtté váló Billy „Shazam” Batsonnak (Zachary Levi) eligazodnia a hősködésben. Azonban Billy még szintén gyerek, így többet pózol, mint hősködik, a gonosz pedig a nyakában liheg.
A Shazam! szinte teljesen eltér a stúdió eddig használt formulájától, viszont nem a „marvelesedést” érezzük a koncepcióján. Ugyan valóban sokkal könnyedebb, galamblelkűbb, humorosabb, de nem ott fogja meg a komikumot, ahol a konkurencia. Mert a DC legújabb szuperhősilmje tinédzserként öltözik be szuperhősnek, és a „vértől független” családba tartozást próbálja kihangsúlyozni.
Ez egy szuperhős eredettörténete mögé bújtatott komédia, ami a családról szeretne beszélni, de csak mókásan dadog róla.
Dadog, mivel a játékidő erre vonatkozó nagy részében inkább arról lamentál viccelődve a film, hogy mit is kellene csinálnia egy 14 éves kissrácnak akkor, ha képes átalakulni egy harmincas éveinek végén járó, kipattintott férfivá, aki repül, villámot szór és golyóálló. Nem bonyolítja túl a 14 éves Billy Batson családkeresését, csupán beleerőlteti a dráma kedvéért, nem bontja ki a vele kapcsolatban érzett szimpátiát az újdonsült tesók oldaláról, azaz nem fejtegeti a család befogadó szeretetének fontosságát. Egyszerűen párosítja a zűrös srácot a szuperhősrajongó fogadott tesóval, aztán elmarhulja az egészet, de nézőként nem zúgolódunk, mert ez végtelenül szeretnivaló. És hiába megy ez a szájbarágós, inspirálónak és léleksimogatónak tervezett üzenet átadásának rovására, a filmet a gyermeki helyzetkomikum, és szájjártatás látja el egy szerethető bájjal, ami végül szórakoztatóvá teszi az egész koncepciót. De akinek mégsem lenne elég, hogy a Shazam!-nak van egy egészen szokatlan szíve, azt biztos meggyőzi majd a mesterkélten cuki, ötéves kishugi, akitől másodperceken belül engedékenyebbé, megbocsátóbbá válunk.
Ez annak köszönhető, hogy a filmet rendező David F. Sandberg (Amikor kialszanak a fények, Annabelle: A teremtés) és a forgatókönyvet író Henry Gayden pontosan érzi, hogy hogyan kap a film egy szórakoztató kisfiús sármot, úgy, hogy az ne csússzon bele a infantilizmusba. Különösen jó húzás volt a részükről, hogy minden pozitív szereplő gyermek marad a stáblistáig. Nem válik senkiből sem karikacsapásra és klisésen kész férfi, nő, és Shazamból sem lesz tökéletes, érinthetetlen, patent sablonhős, hanem inkább egy olyan tinédzserré fejlődik, aki elkezd tisztában lenni a felelősségével.
Igaz, a film vége után sem tudtam eldönteni, hogy Zachary Levi hozta zseniálisan a tinit, vagy egyszerűen nem volt képes szuperhőssé válni, így a rendező végül engedett neki, mert nem tudott mit kezdeni vele.
Azonban az élménybe rendesen belerondíthat a logikai hibáktól hemzsegő, visszatekintések formájában megjelenő háttértörténet és a szintén lyukacsos cselekmény, amit a konzekvencia hiányára háklis nézők rögtön észre fognak venni. Például nem biztos, hogy egy olyan zűrös múlttal rendelkező árva gyermek, aki hosszú évekig keresi az anyját, folyamatosan megszökve a nevelőszüleitől, azzal kezdené a hatalmának kihasználását, hogy az Eye of the Tiger ritmusára lövi kezéből a villámokat. Ettől függetlenül a gyermeki szuperhősködés valóban jópofa, viszont a birtokolt erővel együtt önellentmondásossá is válik. Shazam megkapja Salamon bölcsességét és Akhilleusz bátorságát is, de a forgatókönyv Shazamja gyáva is, buta (inkább gyerek) is – mintha a film kikapcsolná vicc kedvéért a saját szabályait. De nem ez a legszembetűnőbb.
Billy Batson árvává válásának részletei egyszerűen működésképtelenek, a Főbűnök pedig elfelejtik betölteni a filmben kijelölt szerepüket és funkciójukat.
A Mark Strong főgonoszát hajtó motivációs erő még akár rétegeltségnek is hathat, ám hamar élét veszti a karakter és csupán csak egy szimpla gonosszá válik, aki még több hatalmat akar. Emiatt a játékidő utolsó tizenöt-harminc percére mumussá redukálja a főgonoszt, ami egy szimpla látványcsörtében teljesedik ki. A film nagy fordulata pedig pillanatok alatt leveszi a fókuszt a debütáló főhősről és ügyetlenül osztja szét azt a többiek között, kinyírva a kulminációs pontot, amikor az árva Billy Batsonnak nemcsak családja lesz, hanem ő lesz a vigyázója is a többieknek.
De a negatívumoktól eltekintve is jobban szórakoztam a Shazam!-on, mint a Marvel Kapitányon, annak ellenére is, hogy filmművészeti szempontból az utóbbi képvisel inkább értéket, mint az előbbi (már ha beszélhetünk művészeti értékről a szuperhősfilm-műfaj esetében). Ennek az oka valószínűleg az lehet, hogy míg a Disney és a Marvel filmje egy biztonsági játékot játszva készített egy eredettörténet mögé bújtatott töltelékfilmet a nagy durranás előtt időszakra, addig a Warner és a DC filmje olyat mutatott, ami még – ha részleteiben nézzük – nem volt, vagy legalábbis ilyen formában nem.
A Marvel Kapitány egy eredetsztoriba burkolt erődemonstráció
A Shazam! egy jópofa, kétóra tízperces komédia, ami úgy használja ki a gyermeki szuperhősök iránti rajongást, meg magát a szuperhősködést, hogy az a felnőtteknek is szórakoztató legyen – bár ahhoz képeseknek kell lennünk befogadni a megközelítést.
